Kirekesztett vagyok a saját családomban
A kliens egy 20 éves lány, akinek folyamatosan problémája van a családja különböző tagjaival.
A leginkább az apjára dühös, de a foglalkozásokon többször került már szóba a bátyja (féltestvér), az ő felesége, és a nővére (féltestvér) is.
Nagyon gyakran tért vissza arra, hogy a családi összejöveteleken, és ebédeken mennyire kirekesztve érzi magát.
Nem szól hozzá senki, nem érdekel senkit, hogy vele mi van, nem kérdeznek felőle. Azt sem veszik észre, ha ő otthagyja az egész brancsot.
Az anyja és apja együtt élnek.
Mindketten egy korábbi házasságból ugrottak ki ennek a kapcsolatnak a kedvéért. Az anya hozta a lányát (ő a kliensem nővére), az apa hozta a fiát (ő a kliensem bátyja), akiről állítólag „mindenki tudja, csak rá kell nézni, hogy nem is az apám a biológiai apja”.
Mégis ez a páros nevelte fel a három gyereket.
De a 20 éves, legfiatalabb (és egyben egyetlen közös) lány érzi magát kirekesztve a családból.
Onnan indultunk, hogy kirekesztve érzem magam. (kb. két kör kopogtatás)
Erről az jut eszembe, hogy (itt két dolog jutott eszébe):
1. A 6 éves kori emlék: „Nem fiú lettél, hanem lány.”
Erre az emlékre többször dolgoztunk, és tértünk vissza.
Mikor 6 éves volt, az anyja egy hétre kórházba került, és egyedül maradt otthon az apjával.
Vele addig semmilyen kapcsolata nem volt, az apa nem törődött vele.
Azon az estén az apa (a törődés legmagasabb fokaként) bejött a szobájába, leült az ágya szélére, és elmesélt neki egy történetet:
Mikor megszületett (a kliensem), és az apa bement hozzá a kórházba, aznap két ugyanolyan nevű nő is szült. Az egyik fiút, a másik lányt. Boldog volt, mert meg volt győződve róla, hogy az ő felesége fiút szült. És kiderült, hogy nem.Az ő felesége lányt szült.
Az apa pedig elmesélte az akkor 6 éves lányának, hogy ez mekkora csalódást jelentett neki, majd felállt, és kiment a szobából.
Ez volt az egész heti törődése a lányával, többet nem nagyon szólt hozzá sem azon a héten, sem azóta. (Ez a kliens állítása. Ő így élte meg az apjával való kapcsolatát.)
2. Azt gondolják, hogy rossz pályát választottam.
A lány légiutas kísérőnek tanul. Úgy érzi, a családja nem fogadja el a pályaválasztását.
Ő foggal-körömmel harcol érte, de úgy érzi, a család lenézi ezért.
(Azért, hogy felvegyék, képes volt a nulláról négy hónap alatt letenni egy középfokú angol nyelvvizsgát. És a nyelvvizsga után közvetlenül fel is vették a suliba. Az apa a négy hónap alatt megszerzett nyelvvizsgát is lefitymálta.)
A két történetben a közös az volt, hogy:
Nem tartanak rá alkalmasnak. (Erre is több kört kopogtattunk. Az alábbiakban az aláhúzott részek azok, amiket a klienssel kopogtattunk.)
- Erről az jutott eszembe, hogy: túl gyengének tartanak, nem vagyok kitartó
- Erről az jut eszembe, hogy: félek, hogy túl hamar fel fogom adni / hogy nem leszek jó / hogy valamit elrontok, vagy valami nem sikerül, vagy nem tökéletes (itt ő a légiutas kísérésre gondolt)
- Erről az jut eszembe, hogy: félek, hogy apunak igaza lesz (itt kezdtünk szerintem közeledni a központi problémához)
- Erről az jut eszembe, hogy: mi lesz velem, ha ahhoz nem voltam jó, amit én akartam / arra a sorsra jutok, mint a bátyám (aki az apa üzletében dolgozik, de valójában semmihez sem ért)
- Erről az jut eszembe, hogy: kezdek megijedni, hogy nem fog menni / egyre jobban izgulok
- Erről az jut eszembe, hogy: apu szerint ez hülyeség, nem szakma
És itt jött be egy emlék a képbe: tavaly augusztusban, pár nappal azután, hogy felvették a légiutas kísérő iskolába, éppen belépett a házukba.
Az apja nem vette észre, hogy ő megérkezett, és még pont elcsípte az utolsó mondatokat, amikor az anyukának megjegyezte, hogy: „ez egy hülyeség, nem szakma”.
A kliensem csak állt az ajtóban, és annyira fájt neki az egész, hogy nem tudott megszólalni.
Az apja észrevette, hogy megjött, és szó nélkül otthagyta őket. (Az apa szerint a lánynak is az ő cégében kellene dolgoznia.)
Ezt az emléket kopogtattuk elég sokáig. “Mozifilmet készítettünk belőle”, és kopogtatással egyre távolítottuk.
Növeltük a távolságot közte, és a film között. Végül már nem látta, eltűnt.
Ezután még több kört kopogtattunk a bátorságára, a magabiztosságára, és a céltudatosságra.
Arra, hogy elhiszi magáról, hogy elég jó, és ha hibákat követ el, akkor is lehet jó légiutas kísérő.
A végén a lány azt mondta: „Talán lehet, hogy nem kellene annyira mások véleményére adnom.”
Határozottan megkönnyebbült, és felszabadult volt, mikor elment.